„Sose volt még ennyire durva?”

Fotó: Jaksa Tímea

Egy idei esküvő polgári szertartásától vezéreltetve elkezdtem számolni, hogy a nagy napon hány és milyen elvárás fogalmazódik meg a jövendőbeli feleség irányába, és ezek milyen képet festenek a házaspár jövőjéről? Az eredmény megdöbbentő, és könnyen érthetővé válik, miért ódzkodik sok nő az esküvőtől még akkor is, ha egyébként szívesen összekötné életét a szerelméével.

Az esküvő rosszabb esetben a hagyományos nemi szerepek és elvárások tömör összefoglalása a menyasszony (és a vőlegény) számára nem egészen egy napban, és most nem a nemi identitásról, hanem a házasságon belül betöltött szerepről beszélek. Mik ezek az elvárások, és hogyan kerülnek megfogalmazásra?

A szertartások szövege már önmagában sokkoló lehet. Vegyük ki ebből az egyházi szertartást: az egyházak tanítják a saját elképzeléseiket a házasságon belüli feladatokról, szerepekről; aki egyházi szertartást választ, vélhetően azonosulni kíván ezekkel, és ez így van rendjén. A házasságkötés, a házasságban élés természetszerűen magában foglalja a hagyományt, az élet folytatását, a család tovább éltetésének ígéretét. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi teret kap a pár, illetve a pár női tagja ezeknek a terveknek a dédelgetésében. A szertatások, különösen a polgári házasságkötés során elhangzó mondatok pedig sokszor taposnak elevenbe.

„Kívánom, hogy mint jó feleség mihamarabb teremtse meg férje számára a meleg családi fészket, ahová jó hazatérni”.

Aha. Tehát anyu csak maradjon a konyhában, amíg apu dolgozik, estére a vacsora és az ágy legyen meleg, a sör pedig hideg. Biztos benne az anyakönyvvezető kolléga, hogy a leendő feleség pont erre vágyik? Mi van, ha közösen szeretnének fészket teremteni a házasulandók, esetleg épp most készülnek öt éves világkörüli útra?

„Ne feledjék: házasságuk értelmét a közös gyermek adja majd meg, akit szüleik is bizonyára repesve várnak.”

Kinek mi, ugye? Jobb esetben csak az a mellétrafálás, hogy rögtön a gyermeknemzéssel kezdené-e a pár a közös életet, vagy az csak későbbi terv-e? És ha nem is terv? Hogyhogy az adja meg a házasság értelmét? Van, akinek igen, de lehet, hogy másnak nem. Súlyosabb esetben az egész nap legrosszabb indítását is jelentheti ez a mondtat: például ha a pár valamilyen okból eleve nem is gondolkodhat közös gyermekben. Erről minden esetben tájékozódik vajon a szertartást levezető személy?

„Tedd a lábad V-betű formába, hagy ropogjon a nyoszolya négy lába!”

Maga a lakodalom pedig hagyományosan hemzseg azoktól az elemektől, amik a menyasszonyt jövőbeni gyermekgyártó gépként, vagy a vőlegény személyes tulajdonaként, esetleg tárgyként állítják be. Bizony a legtöbb esetben vért kell izzadnom azért, hogy ezeket a programpontokat sikerüljön elkerülni, kiváltani valami finomabb, stílusosabb megoldással. Nem azért, mert régi, vagy hagyományos, hanem mert a menyasszony és a vőlegény másképp gondolkodnak a világról. Mit is kommunikálnak tulajdonképpen például ezek a viccesnek és aktuálisnak gondolt, valójában az esküvőt a reggeli alpári rádióműsorok szintjére züllesztő dalszövegek? „Nyakkendő bomlik, bugyi a földre, / Ugyanaz a bugyi marad örökre. / Átgondolod az egészet újra, / Sose volt még ennyire durva.” Vagy: „Azok a boldog szép napok, ég veled! / Te nem tudod, milyen jó nélküled.” Persze a számok jók, önmagukban viccesek is lehetnek akár, de egészen biztos, hogy jó ötlet a pár szerelmének és reményeinek ünneplése helyett közönséges és lehangoló mondatokkal traktálni őket? Pláne menyasszonyrablás utáni feladatként a vőlegénnyel énekeltetve. Aki persze megteszi, mert nem akar égni a piás haverjai előtt, de közben azért ő is érzi, hogy éppen házasságkötésük első hajnalán alázza feleségét egy visszaszerzendő értéktárggyá, akivel közli is rögtön, hogy ő nem tudja, milyen jó nélküle. Nem mintha számítana, hogy tetszik-e neki a dolog, ahogy egy mókás fiatalember csatakosra izzadt rövid ujjú ingben meg is jegyezte nem rég: „Jobb, ha hozzászokik az asszonyka, hogy innentől nincs szava, höhö!”

Itt az ideje kicsit átgondolni, hogy miként képzeli el ma egy fiatal házaspár a közös életét, és azt sem árt kitalálni, hogyan tudjuk ennek az alapjait egy közös ünnepléssel valóban megteremteni kínos pillanatok és közönséges közjátékok nélkül.

(Az idézetek az Üllői Úti Fuck: Esküvő, és a Beatrice: Azok a boldog szép napok című dalaiból valók.)